Hogyan tovább?

Nem tudom, mi vezetett el eddig a pontig.

Valószínűleg az egész elmúlt félév, és sok minden más is benne van.

A hosszú gyakorlat nem volt a legjobb számomra. Említettem már talán, hogy logopédiai osztályokban is tanítottam, és ez nem volt a legkönnyebb. A fegyelmezéssel sok problémám akadt.

De nem ez volt a legnagyobb gond. Megtapasztaltam olyan tanári hozzáállásokat, amelyek egyáltalán nem példaértékűek. Végignéztem tanárok közötti viszályokat. Szó nélkül. Láttam, mennyire mindegy a legtöbb dolog a tanárok többségének. Kilátástalanságot éreztem, és vártam a végét.

Persze voltak jó pillanatok, király órák, de valahogy az ottani gyerekek nem nagyon voltak aktívak, vagy nyitottak az új dolgokra. Úgy érzem, csak magolásra vannak nevelve, és az önálló gondolkodós feladatoknál meglepődnek, megriadnak. Voltak jó pillanatok persze, de úgy éreztem, ez nem az, amire vágyom. Amire vágyom, az valahol az előző félévben ragadt, és beakadt egy nagy csalódás mögé. Hogy az akkori mentorom, akire felnéztem, akit nagyon szerettem, nem olyan, ahogy én azt elképzeltem. Hogy a másik mentorom nem várt vissza.

Mi még?

Hogy az egyetemen, és a tanároktól túl sok kritikát kaptam, kaptunk. Igaz, némelyik diáktól olyan elismerést kaptam, amelyre nem is számít az ember. És ez az, ami a legfontosabb. Csakhogy a tanári munka tele van másokkal. Más tanárokkal, felügyelőkkel, akik sárba akarják tiporni az ember önbizalmát. És az elvárások hatalmas stresszt és feszültséget tesznek egy kezdő tanár vállára. Amellett, hogy a most pályán lévő tanárok fele vagy szadista, vagy nemtörődöm... Biztos, hogy minket kell ennyire egzecíroztatni? Szerintem sem. Amíg olyan ember lehet mestertanár, mint a volt osztályfőnököm, addig valami nagyon nincs rendben a felülvizsgálási rendszerrel. És akkor én érezzem szarul magam, aki szívemet-lelkemet beleadnám?

Ettől eltekintve még mindig a legnagyobb álmom, hogy tanár legyek.

Csak nem most.

Egy lépés választ el, az pedig az államvizsga. Mindenképpen megcsinálom persze.

Frissítettem az önéletrajzom egy oldalon, mert gondoltam, majd azt letöltve elkezdek jelentkezgetni a jelenleg elérhető, 8. kerület szívében, és hasonló helyeken megtalálható iskolákba.

Másnap reggel csörgött a telefon...

Munkát ajánlottak.

Majd ma reggel már négy nem fogadottam volt.

Olyan munkákkal, amelyekkel lehet tervezni, anyagilag is.

Most ott tartok, hogy két állásinterjúra megyek holnap.

Felváltva érzek örömöt, a lehetséges jövőbeni anyagi biztonság miatt, és szomorúságot, hogy most még nem a tanári pályára lépek. Ami pedig az álmom.

Csak nem ilyen egyszerű az élet.

Normális munkát szeretnék, egy normális iskolában, ami nekem is tetszik.

Nem logopédiai, nem rossz helyen lévő iskolában.

Olyanban, ahol értékelik az új tanárok lelkesedését, ötleteit, és nem lehúzzák, hanem biztatják őket. Ahol úgy taníthatok, ahogy szeretnék, a diákokat gondolkodásra késztetve, megszerettetve a tárgyat.

Létezik, vagy fog létezni egyáltalán ilyen iskola...?