Még mindig keresem a miérteket, és gondolkodom.
Valami elveszett valahol, a hosszas tanulás alatt, mellett, helyett. A tanári MA alatt.
Mert a BA 3. évében még maximálisan ott volt az a valami - a fejlődés érzése, a tanulás szeretete, a körömlakkozásban, mint hobbiban való kiteljesedés, az élet szeretete, az átszellemülés képessége, a spiritualitás valamilyen szinten.
Aztán jött az a vágy, de egyben kényszer is, hogy én tanár vagyok/leszek.
Hogy nekem nem lehet ilyen-olyan hajam, nem lehet ilyen-olyan tetkóm.
Én nem olvashatok, amit szeretnék, nekem rengeteg elmaradásom van. Azokat kellene olvasni.
De azokhoz meg nincs kedvem.
Ebből sok lelkifurdalás, és kevés cselekvés született.
ANNYIRA SZERETTEM VOLNA tanár lenni, hogy közben elfelejtettem, ki is vagyok én, és mitől éppen az.
Közben ezekre rárakódott az egyetem felől folyamatosan közvetített "nem vagyok elég jó, hogy tanár legyek", "ilyen ember hogy lehetne tanár?", majd idővel a "nem elég jó a németem" érzése.
Most, ahogy ezekre gondolok, összeszorul a gyomrom. Főleg, mivel a "nem vagyok elég jó"-érzés nálam amúgy is kritikus pont. Sajnos olyan ember vagyok, aki a külső eseményekkel határozza meg az értékét. Ha kudarcaim vannak, akkor értéktelennek, selejtnek érzem magam. Ha sikereim, akkor azt gondolom, ezek szerint mégis érek valamit.
De amúgy nincs igazam. Elég jó vagyok, és IGENIS JÓ A NÉMETEM. Csak nem tanáros. :D Nincs beleszeretve a némettudásom a névelőkbe, és a különböző nyelvtani apróságokba. Mert ez sosem érdekelt. Mert nem ez a lényeg. Kit érdekel, hogy der vagy dem, amit mondasz, ha ki tudod fejezni magad? De legalább sikerült szereznem a németes tanárnőmtől egy jó adag gátlást ezzel kapcsolatban. Köszi, ez pont még hiányzott. :D
Ez a külső kontrollos dolog így alakult ki, de legalább tudatosodott. És mindent meg fogok tenni, hogy ez megváltozzon. Mert nincs igazam. Annyiszor éreztem magam értéktelennek, és ezért is akartam másokat arra buzdítani, hogy soha ne érezzék magukat annak, mert igenis értékesek. Milyen könnyű is ezt másokról megállapítani, de magammal milyen nehéz véglegesen elhitetni.
De erről szól a tanárság, hogy a gyerekek értékeit hangsúlyozzuk? Vagy másról? Sajnos azt tapasztaltam, eléggé másról szól, és másról is kell, hogy szóljon, mert különben megesznek reggelire.
Na de eltértem a tárgytól.
Most elkezdtem dolgozni ennél a gigacégnél, ami amúgy szerintem nagyon király cég, rengeteg szempontból. Igaz, nem azon a pozíción vagyok jelenleg, amelyre eredetileg gondoltam, de majd átmehetek, ha gondolom.
Még mindig nem hiszem el sokszor, hogy vége az egyetemnek. Hogy fellélegezhetek. Hogy nem azon kell gondolkodnom, x könyvet kellene elolvasnom, és addig ne olvassak semmi mást.
A tréningen találkoztam egy nővel, és biztos vagyok abban, hogy biztosan sorsszerű ez az egész. Mert nekünk találkoznunk kellett. Nagyon hasonló dolgok vannak a múltunkban, és ő már nagyon előre jár a lelki folyamatokban, az élet szeretetében, és élvezetében, és abban, hogy önmaga legyen. És nagyon ráébresztett arra, mi is lenne a cél az életben.
Én az MA alatt valahogy elvesztettem az ezekre való törekvést.
De most érzem, visszatér minden. Csak nehezem tudom elhinni.
Apropó élet élvezete. Nem ezért vagyunk itt kéremszépen? Lehet a munkám nem az a 10/10-es most. De általa új kapuk nyílhatnak a munkán kívüli világban. Megtehetek majd dolgokat, amiket eddig még nem. Sokszor úgy érzem, az iskola elrabolt tőlem 18 évet. Mindig az volt az első, hogy tanuljak. És gimiben szenvedtem, egyetemen is sokszor. Azoknak volt igazuk, akik nem vették olyan komolyan a tanulást. Persze sokszor én sem vettem, mégis gátolt. Úgy érzem, eddig nem nagyon éltem, aztán már mindjárt 25 vagyok.
Na, többek között, ez a nem mindegy.
