Kicsit úgy érzem magam, mint egy búvár, aki pár hetes mocsárban merülés után végre feljön a felszínre, napot lát, és levegőt vesz. Az utolsó poszt óta nagyon sok minden történt, egyrészt a környezetemben is, másrészt viszont a lelkemben is. Sokszor tudja az ember, mit és hogyan kéne, meg mihez hogyan kellene hozzáállni, aztán amikor ott a pillanat, mégsem sikerül teljes egészében. Ilyenkor kell visszaolvasni az előző posztot. Nagyon szerettem volna már akkor is érzékeltetni, hogy ez nem könnyű dolog, és nekem sem mindig sikerül.
A hosszú gyakorlatom kezdetét viharos események előzték meg, és ez kicsit rá is nyomta a bélyegét az első pár hetemre. Előző gyakorlatom után hirtelen kellett váltanom, végül a párom segítségével az ő volt általános iskolájába mentem. Persze 100%-ig hiszek abban, hogy semmi nincs soha véletlenül, mégis a tanév kezdete előtt olyan leckéket kaptam emberi természetből, hogy csak kapkodtam a fejemet. Igazából ez az új blogom is ezen események után született meg, mert rögtön utánuk hirtelen volt egy ilyen elmélkedős felszállóág, de a feldolgozás az azért mindig egy hosszabb folyamat.
Nagyon sajnálom, hogy az előzmények kicsit rányomták a bélyegüket a gyakorlatom kezdetére. Eleinte (mondjuk még most is) nagyon megviselt a napi 2.5-3 óra utazás, a koránkelés, és mivel sem a szakdolgozatom, sem a fejlesztési tervem nem volt elrendezve, sehol nem láttam ennek a félévnek a végét.
Időközben szerencsére minden elrendeződött, megvan már a konzulensem, már csak a szakdogát kellene 1.5 hónap alatt megírni. :D A fejlesztési terv, és a gyakorlat is megy a maga útján, és ezen a héten végre már azt éreztem, hogy ott tudok lenni, JELEN vagyok a saját életemben, és ami még fontosabb, a saját óráimon. Igaz - bizonyára a bennem megjelenő állapotoknak köszönhetően - eléggé megbetegedtem, de mégis sikerült kettészakítanom és ledobnom a magam köré vonódott stressz, szorongás és csalódottság-fátyolt.
Igazából itt is a képbe jött az, amit a tanárságról írtam. Az ember kételkedik magában, főleg egy új helyen, és én pl. a maximumot várom el magamtól, tökéletes tanár akarok lenni, és nehezen fogadom el, hogy ez pályakezdőként nemigen megy még. Szóval a múlt heti első óráim folyamán még elég erősen dolgozott bennem a szorongás, főleg, hogy az egyiket csúnyán el is rontottam.
Azonban, ahogy mondani szokták, a győztest az különbözteti meg a vesztestől, hogy nem adja fel, és tovább próbálkozik, és én is így tettem. Kb. kedd este-szerda volt az, amikor egyszercsak éreztem, hogy elhussan felőlem a szorongás, és végre újra képes vagyok racionálisan gondolkodni, mert hát égülis mi baj lehetne? Ezen a héten így már volt három olyan irodalomórám, amelyekre úgy érzem, büszke lehetek. A gyerekek figyeltek, érdeklődtek, és én is azt éreztem, ezért jöttem a pályára, hogy ilyen órákon adhassam át a tudást. Éreztem az igazi "flow"-élményt, és remélem, a gyerekek is érezték. Mondjuk volt jó pár sikerélményem, mióta itt vagyok. Igazából nekem a gyerekek véleménye a legfontosabb. :)
Sokszor elfelejtem, hogy csomó mindent tudok már most is, és talán nem hiába tanultam ennyi ideig.
Ezen a pályán nagyon fontos az, hogy az ember higgyen magában, és úgy álljon ki a gyerekek elé. Nálam sokszor ez a "fake it, till you make it"- felfogás érvényesül :)
De most végre érzem magamban az erőt, főleg, hogy jövő héten többek között az egyik kedvenc versemet fogjuk venni.
"Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek
Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié"
/Ady Endre/
