Milyen is tanárrá válni? - I.

Te ott, aki tanári pályára készülsz. Ez a bejegyzés neked szól.

Tanárrá válni igenis egy lelki folyamat része. Ez nem megy egyik napról a másikra, nem olyan, hogy beülsz a pénztárba, és ha belejössz, pénztáros vagy, vagy beállsz a mozibüfébe, és onnantól büfés vagy. (no offense, mindkettő voltam, ezért emeltem ki ezeket… majd írok erről is, ha van kit érdekel). Ha nem korai zárás áll fenn, (tehát anyukád, apukád is tanár volt, és 5 éves korod óta tudod, hogy az akarsz lenni – a korai zárásról majd úgyis tanulsz az egyetemen… mindenesetre ebben az esetben azt ajánlom, azért gondold végig, kérdőjelezd meg, hogy végül tényleg a saját döntéseddé váljon ennek a szakmának a kiválasztása) tanárrá válni egy kétségekkel teli lelki út. Erre nem készít fel az egyetem, nem készít fel a gimi, a tanáraid, a családod, senki. (Amúgy a tanári pályára sem, de arról majd máskor…) És valószínűleg, aki nem épp ezen az úton jár, nem is fogja soha megérteni teljesen, hogy min mész keresztül. Én legyek tanár, aki gimiben végig rossz voltam? Én legyek tanár, aki ezt vagy azt nem tudom? Én legyek tanár, aki elrontottam egy névelőt? Biztos, hogy képes vagyok rá? Hogy öltözzek, hogy beszéljek, hogy viselkedjek? Furcsa, ha ezek a kérdések fel sem merülnek valakiben. De szerintem nem jellemző. Persze én is keresem a válaszokat, ugyanúgy, mint mindenki.

De öt év tanulás után még mindig úgy gondolom, a tanárság nem igazán tanulható. Kell hozzá valami, ami nem mérhető tudásban, vagy számokban. Valami, ami fontosabb, mint hogy hány könyvet olvastál el, hány adatot tudsz, vagy hányszor érezted magad inkompetensnek mások mellett. És ezt a valamit meg fogod érezni egy teremben, ahogy kiállsz a diákok elé. Az egész lényeddel állsz ki, TE magad vagy a tananyag, a te viselkedésed határozza meg sok kis ember életét. Mégis azt mondanám, ne játssz el olyat, aki nem te vagy. A diákok érzik, és rosszul viselik azt, ha valaki nem önazonos. Egész életedben pedig nem tudsz ragaszkodni egy szerephez. Jobb esetben.

Rengetegszer volt kisebbségi komplexusom olyan emberek mellett, akik összeszedettek, lényüknek nem része a káosz, akiknek mindig azonnal megvolt minden anyag, minden házi, tudták a helyüket, és képben voltak. De vajon, akiknek ez az egész ilyen egyértelmű, elgondolkodnak-e ennek jelentőségén? Elgondolkodnak-e azon, valóban ezt akarják-e? Vagy azon, milyen fontos ez a feladat, és azon, milyen szép ez a hivatás?

Én gondolkodom, tanulok. Hibázom, elrontok dolgokat. De próbálom megismerni magam, próbálok fejlődni lélekben is. Ami elengedhetetlen szerintem ehhez a pályához. Mint ahogy az is, hogy merjünk hibázni, és merjük belátni a hibáinkat.

Azért írtam meg ezt a bejegyzést, hogy akik hasonló problémákkal küzdenek, érezzék, nincsenek egyedül. Hogy más is van itt. Másnak is nehéz kialakítani a tanár-identitást. Mindenkiben vannak kérdések, és a legtöbb válasz nélkül.

Egészen addig, amíg ott nem állnak a teremben. Mert akkor meg kell találni a válaszokat. Vagy így, vagy úgy.

"Mert miért ne lehetnénk emberek az órán? Miért is kéne szerepet játszanunk? A gyerekek okosabbak annál, mintsem meg lehetne vezetni őket ezzel. És ha erre rájönnek, akkor ki is kezdik ezt a dolgot. Mert nem értik. És bevallom, én sem értem. Mert nem lehet folyton szerepet játszani.
Igenis vállalni kell azt, hogy én is tévedhetek, hibázhatok. Nekem is lehet rossz kedvem, és nálam is van olyan, amikor "ez a nap nem az a nap". Ettől rosszabb tanár lennék? Kétlem. Nehéz úgy őszinteséget nevelni és elvárni, ha mi magunk nem vagyunk őszinték. Lehet vállalni az érzéseinket, a hangulatunkat, az emberi reakcióinkat. Persze nem mindig és mindenben. De azért erre törekedni kell, és akkor az adott őszinteséget, emberséget vissza fogjuk kapni." 
Jocó bácsi/Balatoni József