2016. szeptember 5., hétfő

Ha beborul feletted az ég...

Sziasztok!

Nehezen kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe, pedig tudtam, hogy ez az, amit legközelebb elétek akarok tárni. Mint ahogy az első posztban utaltam rá, szeretnék motivációt is nyújtani, de ekkor még nem nagyon fejtettem ki bővebben, mire gondolok. Az utóbbi időben több olyan emberrel is beszélgettem, és próbáltam tanácsot adni nekik, akik hasonló helyzetben vannak/voltak, hasonló érzésekkel küzdenek, mint én évekkel ezelőtt, és úgy láttam, sokat jelentettek nekik a szavaim.

Pár éve egy barátság megszakadásának köszönhetően elkezdtem szétszedni magam, magamat hibáztattam, és képtelen voltam elfogadni a kialakult helyzetet. Nagyon nehéz út volt, amit bejártam saját magamban, egy sötét gödörben éreztem magam, amiből nincs kiút.

Aztán, segítséggel, de sikerült újra felépítenem magam, és az önbizalmamat. Közben persze nagyon sokat tanultam magamról, mondjuk az önmegismerés szerintem egy örökké tartó folyamat, amely nem mindig egyszerű. Igazából sosem szoktam érteni, amikor valaki más akar lenni, mint saját maga. Ilyenkor az a válaszom, én csak önmagam akarok lenni, de az sem mindig sikerül.

Így most azoknak szeretnék egy kis segítséget nyújtani, akik hasonló helyzetben vannak. Igaz, nekem hangsúlyozom, nem ment egyedül! Nem szégyen segítséget kérni, mindenki kerülhet olyan szituációba, amelyből egyedül nem tud kikeveredni.

Nem úgy írom ezeket a dolgokat itt, mintha én bármilyen guru vagy akármi lennék. Mindannyian fejlődünk, mindenki átmegy folyamatokon, utakon. Ezen én átmentem, a magam módján, ezáltal szeretném azt megosztani, ami nekem segített.

Talán fő céloknak fogalmaznám meg ezeket:

  •          Bocsáss meg!

Ez talán az egyik legnehezebb lépés. Nem úgy értem, hogy feltétlenül úgy bocsáss meg, hogy kebledre öleled, aki megbántott. Hanem önmagad miatt, magadban kell megbocsájtani annak, aki bánatot okozott. Csakis saját magad miatt, mert a harag az egyik legnehezebb érzés. Nem lehet úgy békét érezni, ha közben folyton előttünk van a harag. Persze nekem is van olyan ember, akinek nem tudok megbocsájtani, az ilyet próbálom csak simán elengedni.
Viszont ami a megbocsájtásban minden és mindenki előtt való: bocsáss meg önmagadnak! Ez az egyik legnehezebb dolog. Lehet, hogy a te hibád volt, ami történt, lehet, hogy nem. A hibákat be kell látni, viszont nem szabad őrlődni, és felemészteni saját magad. Mindenki számára saját maga kell, hogy a legfontosabb legyen. Magaddal kell élned még 50 évig, nem azzal, akivel összevesztél, vagy akit megbántottál. Meg kell, hogy bocsáss magadnak, és hidd el, hogy értékes vagy! „Egyedi vagy, ami csak te lehetsz!” ;) Magadnak te kell, hogy a legfontosabb legyél!

"Bocsáss meg mindent magadnak, hisz egyszer úgyis elévül!
Semmi rossz nem tart örökké, végül megszépül!" :)



  •         Engedd el!
Igazából nem kevésbé nehéz ez a dolog sem. Amikor csak egy dologra, konfliktusra vagy a problémára tudsz fókuszálni, beszűkül a világ. Ha idáig eljutottál az olvasásban, biztos ismerős, amikor nem tudsz másról beszélni. Bármilyen témát képes voltam ilyenkor átfordítani, hogy arról beszéljek, ami épp fájdalmat okoz. Persze ki kell jönnie, de idővel egyre könnyebb és könnyebb lesz elengedni. Szerintem az is egy jó megoldás, ha másra koncentrál az ember.



Számomra ezekben segítő dolgok voltak a következők:

  •          Sétálj!
Ezt nem magamtól találtam ki, pszichológus tanácsolta. Nagyon bevált. Kutatások is kimutatták a séta jótékony hatásait a lelki békére. Napi 30 percet sétáltam, rossz lelki állapotomból kifolyólag az elején képtelen voltam világosan gondolkodni, mindent elnyomtak a negatív gondolatok. A séta felénél viszont, mintha kitisztult volna a kép. Megláttam a szépséget a körülöttem lévő világban, meghallottam a madarak csicsergését, és a belülről feszítő problémák eltávolodtak, könnyebb lett a lelkem.

  •           Írj!
Írd ki magadból az érzéseidet, amikor ideges vagy, vagy nagyon rosszul vagy. Ezt semmiképp ne egy nyilvános platformon tedd, hanem valamilyen otthoni, eldugott füzetbe. Megkönnyebbülsz, megfogod a problémát. Amikor rosszul voltam, mindig ideges lettem minden miatt. Leírtam, és később visszaolvasva rájöttem, a negatív lelkiállapotom miatt a legnagyobb apróságokon húztam fel magam.

  •          Keresd és vedd észre az apró szép dolgokat körülötted!
Amikor teljesen eluralkodik a negativitás az életeden, iszonyatosan nehéz egy napig is jó kedvűnek maradni. Eleinte ne erőltesd. Viszont próbálj meg észrevenni pár szép dolgot, amik örömmel töltenek el. Ezt igazából össze is kapcsolnám a sétával, mert én közben annyira rádöbbentem arra, hogy a természet mindig körülöttünk van, milyen állandó, és milyen megnyugtató. Bármi, ami egy kis örömszikrát okoz a napodban, számít. Akár egy új körömlakk, akár egy kedves mondat, bármi.

  •          Hallgass motiváló, megnyugtató zenét!
Amikor az ember kivan, hajlamos arra, hogy dühös zenéket hallgasson. Bármilyen jogosnak is tűnik, bármilyen jól tud is esni, nem fog annyira jólesni, mint a megnyugtató, vagy motiváló zenék hallgatása. Sokkal hasznosabb ilyenkor meghallgatni egy zenét az elengedésről, vagy arról, milyen értékes vagy, mint a dühöt táplálni. Persze én is szoktam ilyet, mindenki szokott, de jobb, ha minél előbb eljön a pozitív zenék pillanat.
Számomra ilyen zene a Kowalsky, ezért is szeretem, mert sok nehéz pillanaton átsegített, az Új templom épül pedig ennek az időszaknak a reménysugara volt. Emellett a Deep forest zenéi is nagyon megnyugtatóak a számomra.



  •         Találj egy új hobbit, elfoglaltságot!
Nagyon jó, ha ez a hobbi kreatív. Számomra ilyen volt a körömlakkos blog vezetése, a körömlakkozás. Amíg másra koncentrálsz, létrehozol valamit, addig sem a problémán rágódsz, és pozitív energiákkal veszed körül magad.

  •          Ne add fel!
Lehet, hogy a sötét, negatív gondolatok teljesen eltemetnek, de a leges-legfontosabb, hogy soha ne add fel! Fordulj hozzád közel álló emberekhez, vagy akár pszichológushoz, ha nem tudsz magadtól kikeveredni belőle! Az a legrosszabb, ha azt hiszed, ez az időszak sosem ér majd véget. VÉGET FOG ÉRNI, ÉS JOBBAN LESZEL! Tudom, hogy nagyon kilátástalannak tűnik, és minden próbálja elhitetni veled, hogy ez az állapot sosem fog elmúlni! DE IGEN, EL FOG MÚLNI! És olyan boldog leszel, mint régen! : ) A legfontosabb dolog, hogy ezt elhidd, és higgy benne. Nagyon lassúnak fog tűnni a folyamat, míg meggyógyul a lelked. De meg fog. És tudom, most sovány vigasz, de utána erősebb leszel!


Remélem, ez a bejegyzés nem lett tudálékoskodó, vagy olyan „én megmondom a tutit”-érzésű. :D Mindenképpen szerettem volna megosztani a tapasztalataimat, hátha ezzel tudok segíteni valakinek. Remélem így lesz.

2016. szeptember 2., péntek

Az én laktózérzékeny sztorim

Sziasztok!

Ez a téma megint egy kicsit olyan, ami lehet nem érdekli az emberek 70-80%-át. Ugyanakkor amikor számomra kiderült, hogy laktózérzékeny vagyok, én azt elég nehezen éltem meg. Az ember ilyenkor (vagy lehet csak én, vagy csak a netfüggők :D) keresgél sorstársakat, blogokat, stb. Szeretné látni, mások hogyan birkóznak meg ezzel a dologgal, mit esznek, hogy tanultak meg ezzel együtt élni. Bennem az volt, nem lehet, hogy csak nekem rosszabb ez, mint kívülről gondolják… Úgyhogy amint túljutottam a kezdeti nehézségeken, szerettem volna írni erről. Hátha más is ilyen céllal keresgél a neten, vagy más sem tudja, mit (t)egyen. Üzenem innen, nem vagy(tok) egyedül! :) Én is nagyon megküzdöttem vele. Ezt a posztot is egy hosszabb sorozat, témakör bevezetőjének szánom. Mindenek előtt elmesélem, hogyan alakult ez az én életemben.

Szóval ez az én „laktózérzékeny” sztorim.

kép forrása: http://fodmapliving.com/lactose-free/


Aki egészségesen kajál, és háklis is erre, csukja be a szemét, vagy inkább nyomjon piros ikszet! :D

Kiskorom óta mindig is nagyon szerettem, sőt, IMÁDTAM a tejtermékeket. Kedvenc kajáim a túrós csusza, a sajtos-tejfölös tészta voltak, kedvenc italom a kakaó. Mindenhez kefirt ettem (ez sokak szerint rendkívül undorító volt, főleg amikor pl. olajos halhoz zabáltam :D), és mikor szomorú voltam még tizenéves koromban, napi egy liter kakaót is megittam. (thug life) Igazából gimiben volt már egyszer egy ilyen gyanú, hogy lehetséges egy enyhe laktózérzékenység, de azonnal helyből elutasítottam, mert nem is voltak komolyabb problémáim. Aztán elkerültem egyetemre, ahol az albérletben teljesen én intéztem már a kajálásokat. Mit eszik a tejtermékmániás? Pudingos kőrözöttet kefires kakaóval és joghurtos túrós csuszával. (nehogy komolyan vegyétek… de azért ezek a kaják simán elmennének a Liza, a rókatündérbe is… :D) Egy idő után kezdtem megfigyelni, hogy a napi második púpozott tányér sajtos-tejfölös tészta az egész éjszakámat „bearanyozza”. (Gondolok itt a wc-n ülésre és az elviselhetetlen hasi fájdalmakra) Úgyhogy onnantól csak egy tányér sajtos-tejfölös tésztát ettem egy napon maximum. :D

kép forrása: http://www.gasztrofarm.hu/sajtok_tejtermekek.html
Most nem csodálatos, és egyben fájdalmas ránézni erre a képre? Nyami.. mondanám én. De nemet mond a hasam. :/

Aztán az egyetem harmadik éve után, amikorra már megtanultam inni, elmentünk bulizni az akkori egyik legjobb barátnőmmel. (Jó ez az „akkori” szó, csak kár, hogy ilyen gyakori az életben.) Mentek a tejszínes koktélok pálesszel, én meg megismertem az összes WC-t a Petőfi sétányon. Ezzel eddig nem is lett volna gond, csakhogy amikor még egy hét után sem lettem jobban, akkor már eléggé éreztem, ahogy kezdtek gyülekezni a fejem felett a viharfelhők. A hetekből elég hamar hónapok lettek. Augusztusban voltam az 5. (és egyben eddigi utolsó) véradásomon, ahol világossá vált, hogy valami nagyon nem oké. Fél órát fektettek, mire az ekkor már legalább egy hónapja tartó rosszullét miatt képes voltam felállni. (Nem, nem volt jó ötlet a véradás, de egyáltalán nem vettem komolyan ezt a dolgot akkor még.) Ezek után már egyre világosabbá vált számomra, hogy valószínű laktózérzékenységgel küzdök. Persze tagadtam magamban, mert mégis mi a francot egyek?! Számomra elképzelhetetlen volt az élet a tej nélkül. Ősszel azonban már nagyon komoly rosszullétekkel küzdöttem, többet láttam a wc-t, mint a családomat. Ekkor megfogalmazódott bennem a laktózérzékenység vizsgálatának gondolata. Novemberben sikerült is eljutnom a tesztre, ami nagyon egyértelműen (asszem valami 20-as értéktől van laktózérzékenység, nekem volt ilyen 80, ha jól emlékszem) bebizonyította, hogy tényleg ez a probléma. Egyébként ha erre gyanakodtok, semmiképpen nem ajánlom a laktózérzékenység-tesztet, mivel tömény laktózt itatnak meg veletek, és ha tényleg fennáll az intolerancia, egy hétig legalább rosszul lesztek tőle. Inkább azt ajánlanám, tapasztaljátok ki magatoknak ezt a dolgot.

kép forrása: https://www.allergiakozpont.hu/laktoz-intolerancia

Innentől laktózmentes termékeken éltem, igen ám, de a legindokolatlanabb dolgoktól is rosszul voltam. Rosszul voltam bármilyen műkajától (nem tejes péksüti, meki, vagy bármi), rosszul voltam a laktózmentes (!) tejtől, a csípős dolgoktól, bármilyen szósztól, nem tudtam forró dolgokat sem enni (most sem tudok forró levest enni pl.). Így a családom unszolására további orvosokhoz jártam, akik nagyobbnál nagyobb baromságokkal hozakodtak elő. (Nem bízom az orvosokban. :D) A vége az lett a folyamatnak, és az ekkor már kb. fél éve tartó rosszulléteknek, hogy ne egyek akkor glutént sem. Meg volt egy gyomortükrözés is, és itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam, ne féljetek a gyomortükrözéstől, mert abszolút nem vészes. Persze nem a legjobb érzés, amikor ledugnak egy csövet a torkodon, de csak gondolj valami másra, és meglesz három percen belül. Az a pillanat fájdalmas, amikor átmegy a cső a gégéden, de az 2x1 másodperc. Ha nem vagy hányós, semmi gond nem lesz. Csak az emberek szeretik gázosnak beállítani az ilyesmit, hogy sajnálatra leljenek. Szóval felesleges ráparázni! :) (Mondjuk a doki azt mondta, ha így viselem, mehetnék minden nap, de ez már a dicsekvés része :D :D :D)

kép forrása: http://ezustfenyklinika.hu/services/gasztroenterologia/

Itt beparáztam, nehogy ebből a hosszú rosszullétből már valami nagyobb probléma legyen, úgyhogy innentől jött az, hogy egy hónapig virslit ettem, zőccséget, gyümölcsöt, olajos halat, sült csirkemellet, és vagy gluténmentes, vagy olyan vékony barna kenyeret, tudjátok, azt az 500 forintosat… :D Semmi kétes eredetű dolgot nem ettem, semmi tejterméket, csak szójatejet, laktózmentes termékeket sem kajáztam. Na és ezután lettem jobban. Közben másodjára is kiderült, hogy nem vagyok gluténérzékeny, de ez az étrend jót tett. Egészen eddig a pontig próbáltam kikerülni a dolgokat, tagadtam, depiztem, de itt jöttem rá, hogy nincs más megoldás.

Azóta többnyire jól vagyok. Persze néha elszalad a ló, de most már azért meg tudok enni NÉHA egy kis laktózos kaját, nagyon módjával. Viszont rám közel ugyanolyan hatással van a laktózmentes termék, mint a laktózos. Tehát valószínű a tejfehérjét/tejzsírt sem bírom, nem csak a tejcukrot. Ki kellett tapasztalni, mit ehetek és mit nem. Nagyon ritkán rontom csak el úgy, hogy igazán rosszul leszek. (pl. mekis forró almás pite)

Szóóóval a továbbiakban majd mindenképpen szeretnék mélyebben belemenni a témába, tippeket adni kezdő szenvedőknek, hogy éljék túl a dolgokat, hogy tapasztalják ki, stb. Illetve vicces lesz azt is megtárgyalni, a világ szemében milyen ez a dolog, és milyen a valóságban? Mert azért az nem úgy van, legalábbis nálam biztos nem, hogy jaj csak beveszek egy laktáztablettát, oszt jóvan.

Ha bármi kérdésetek van ezzel kapcsolatban, vagy együttérzésre vágytok, írjatok kommentet, és dumálhatunk erről! Nem mintha egyébként én mindentudó lennék a témával kapcsolatban, de sokszor jólesik egy sorstárssal őszintén beszélgetni :)

Ja és szeretnék mindenkinek ajánlani egy csodálatos dalt, ami végre rólunk, laktózérzékenyekről (is) szól! :D :D


2016. szeptember 1., csütörtök

Milyen is tanárrá válni? - I.

Te ott, aki tanári pályára készülsz. Ez a bejegyzés neked szól.

Tanárrá válni igenis egy lelki folyamat része. Ez nem megy egyik napról a másikra, nem olyan, hogy beülsz a pénztárba, és ha belejössz, pénztáros vagy, vagy beállsz a mozibüfébe, és onnantól büfés vagy. (no offense, mindkettő voltam, ezért emeltem ki ezeket… majd írok erről is, ha van kit érdekel). Ha nem korai zárás áll fenn, (tehát anyukád, apukád is tanár volt, és 5 éves korod óta tudod, hogy az akarsz lenni – a korai zárásról majd úgyis tanulsz az egyetemen… mindenesetre ebben az esetben azt ajánlom, azért gondold végig, kérdőjelezd meg, hogy végül tényleg a saját döntéseddé váljon ennek a szakmának a kiválasztása) tanárrá válni egy kétségekkel teli lelki út. Erre nem készít fel az egyetem, nem készít fel a gimi, a tanáraid, a családod, senki. (Amúgy a tanári pályára sem, de arról majd máskor…) És valószínűleg, aki nem épp ezen az úton jár, nem is fogja soha megérteni teljesen, hogy min mész keresztül. Én legyek tanár, aki gimiben végig rossz voltam? Én legyek tanár, aki ezt vagy azt nem tudom? Én legyek tanár, aki elrontottam egy névelőt? Biztos, hogy képes vagyok rá? Hogy öltözzek, hogy beszéljek, hogy viselkedjek? Furcsa, ha ezek a kérdések fel sem merülnek valakiben. De szerintem nem jellemző. Persze én is keresem a válaszokat, ugyanúgy, mint mindenki.

De öt év tanulás után még mindig úgy gondolom, a tanárság nem igazán tanulható. Kell hozzá valami, ami nem mérhető tudásban, vagy számokban. Valami, ami fontosabb, mint hogy hány könyvet olvastál el, hány adatot tudsz, vagy hányszor érezted magad inkompetensnek mások mellett. És ezt a valamit meg fogod érezni egy teremben, ahogy kiállsz a diákok elé. Az egész lényeddel állsz ki, TE magad vagy a tananyag, a te viselkedésed határozza meg sok kis ember életét. Mégis azt mondanám, ne játssz el olyat, aki nem te vagy. A diákok érzik, és rosszul viselik azt, ha valaki nem önazonos. Egész életedben pedig nem tudsz ragaszkodni egy szerephez. Jobb esetben.

Rengetegszer volt kisebbségi komplexusom olyan emberek mellett, akik összeszedettek, lényüknek nem része a káosz, akiknek mindig azonnal megvolt minden anyag, minden házi, tudták a helyüket, és képben voltak. De vajon, akiknek ez az egész ilyen egyértelmű, elgondolkodnak-e ennek jelentőségén? Elgondolkodnak-e azon, valóban ezt akarják-e? Vagy azon, milyen fontos ez a feladat, és azon, milyen szép ez a hivatás?

Én gondolkodom, tanulok. Hibázom, elrontok dolgokat. De próbálom megismerni magam, próbálok fejlődni lélekben is. Ami elengedhetetlen szerintem ehhez a pályához. Mint ahogy az is, hogy merjünk hibázni, és merjük belátni a hibáinkat.

Azért írtam meg ezt a bejegyzést, hogy akik hasonló problémákkal küzdenek, érezzék, nincsenek egyedül. Hogy más is van itt. Másnak is nehéz kialakítani a tanár-identitást. Mindenkiben vannak kérdések, és a legtöbb válasz nélkül.

Egészen addig, amíg ott nem állnak a teremben. Mert akkor meg kell találni a válaszokat. Vagy így, vagy úgy.

"Mert miért ne lehetnénk emberek az órán? Miért is kéne szerepet játszanunk? A gyerekek okosabbak annál, mintsem meg lehetne vezetni őket ezzel. És ha erre rájönnek, akkor ki is kezdik ezt a dolgot. Mert nem értik. És bevallom, én sem értem. Mert nem lehet folyton szerepet játszani.
Igenis vállalni kell azt, hogy én is tévedhetek, hibázhatok. Nekem is lehet rossz kedvem, és nálam is van olyan, amikor "ez a nap nem az a nap". Ettől rosszabb tanár lennék? Kétlem. Nehéz úgy őszinteséget nevelni és elvárni, ha mi magunk nem vagyunk őszinték. Lehet vállalni az érzéseinket, a hangulatunkat, az emberi reakcióinkat. Persze nem mindig és mindenben. De azért erre törekedni kell, és akkor az adott őszinteséget, emberséget vissza fogjuk kapni." 
Jocó bácsi/Balatoni József

Visszatérés

Hát sziasztok!


(Háttal nem kezdünk mondatot, khm, leendő magyartanár :D) 

Több mint egy éves kihagyás után úgy éreztem, újra akarom kezdeni.
No, nem a körömlakk-bloggerkedést, mert eléggé úgy éreztem, „Letészem a lantot. Nehéz az./ Kit érdekelne már a dal. / Ki örvend fonnyadó virágnak…” Lényeg a lényeg, rengeteg, tényleg RENGETEG körömlakkos blog van, amelyek csodálatos, tehetséges lányok ecsetéből  és billentyűzetéből születnek. Nekem voltak jobb és rosszabb napjaim, de egy idő után teherré vált, hogy mindig „alkotnom” kell valami szupit. Szeretem magában a lakkokat, na. Az meg a hatszázadik teszt után nem izgi.

Liza viszont, mint a régi sorozat is megmondja, csak egy van. (Persze ez minden emberre ugyanúgy igaz, mindegy, ne bonyolítsuk túl.)

Nagyon sok mindenről szeretnék írni, még nyár elején összeszedtem egy listában, mégis félek, mi van, ha kifogyok a témából. Illetve félek az őszinteségtől is, hiszen bizonyos dolgokról jobb nem elmondani mindent, főleg nem, ha van rá esély, hogy kíváncsi tizenévesek megtalálják, és majd jól kiröhögik annak az új magyartanárnak a blogját, akinek még a neve is Magyar, hát ez kész. Sokkal személyesebb blogot tervezek, mint az előző volt.

Az elmúlt több, mint egy évben persze rengeteg dolog történt velem, sokat változtam, mint ahogy az életem is. Sok mindent megtanultam, vagy csak hiszem, hogy megtanultam.. Mindig azt gondolja az ember, hogy az épp pillanatnyilag elért vélemény az a nagy igazság, ahova mindig is tartott, aztán egy következő fordulópontnál rájön, hogy közel sem.

Szeretnék írni a saját érdeklődési köreimről (filmek, könyvek, sorozatok, helyek, stb.), az eddig bejárt útról, és megtanult dolgokról, a tanárságról, az egyetemről, a diákmunkákról, az emberekről, a laktózérzékenységről, szóval sok-sok olyan dologról, ami lehet, hogy csak egy szűk réteget fog érdekelni. Sok minden van, amiben kapaszkodót, motivációt is szeretnék nyújtani azoknak, akikre vonatkozik, vagy szükségük van rá. Úgy érzem, írnom kell.

Amint láthatjátok, a blog címe, linkje és oldalsávja is egy Kowalsky meg a Vega számra utal. Számomra ez az együttes hatalmas jelentőséggel bír, hiszen dalaik olyan lelkierőt, olyan pozitív szemléletet képesek sugározni, mely teljesen feltölti az embert. Szeretnék ilyesmi szemléletben élni, tanítani, ami nem mindig könnyű, és szeretném, ha a blogomra látogató emberek is ezt éreznék át az írások által.