2017. február 12., vasárnap

Minden

Még mindig keresem a miérteket, és gondolkodom.
Valami elveszett valahol, a hosszas tanulás alatt, mellett, helyett. A tanári MA alatt.
Mert a BA 3. évében még maximálisan ott volt az a valami - a fejlődés érzése, a tanulás szeretete, a körömlakkozásban, mint hobbiban való kiteljesedés, az élet szeretete, az átszellemülés képessége, a spiritualitás valamilyen szinten.
Aztán jött az a vágy, de egyben kényszer is, hogy én tanár vagyok/leszek.
Hogy nekem nem lehet ilyen-olyan hajam, nem lehet ilyen-olyan tetkóm.
Én nem olvashatok, amit szeretnék, nekem rengeteg elmaradásom van. Azokat kellene olvasni.
De azokhoz meg nincs kedvem.
Ebből sok lelkifurdalás, és kevés cselekvés született.
ANNYIRA SZERETTEM VOLNA tanár lenni, hogy közben elfelejtettem, ki is vagyok én, és mitől éppen az.
Közben ezekre rárakódott az egyetem felől folyamatosan közvetített "nem vagyok elég jó, hogy tanár legyek", "ilyen ember hogy lehetne tanár?", majd idővel a "nem elég jó a németem" érzése.
Most, ahogy ezekre gondolok, összeszorul a gyomrom. Főleg, mivel a "nem vagyok elég jó"-érzés nálam amúgy is kritikus pont. Sajnos olyan ember vagyok, aki a külső eseményekkel határozza meg az értékét. Ha kudarcaim vannak, akkor értéktelennek, selejtnek érzem magam. Ha sikereim, akkor azt gondolom, ezek szerint mégis érek valamit.
De amúgy nincs igazam. Elég jó vagyok, és IGENIS JÓ A NÉMETEM. Csak nem tanáros. :D Nincs beleszeretve a némettudásom a névelőkbe, és a különböző nyelvtani apróságokba. Mert ez sosem érdekelt. Mert nem ez a lényeg. Kit érdekel, hogy der vagy dem, amit mondasz, ha ki tudod fejezni magad? De legalább sikerült szereznem a németes tanárnőmtől egy jó adag gátlást ezzel kapcsolatban. Köszi, ez pont még hiányzott. :D
Ez a külső kontrollos dolog így alakult ki, de legalább tudatosodott. És mindent meg fogok tenni, hogy ez megváltozzon. Mert nincs igazam. Annyiszor éreztem magam értéktelennek, és ezért is akartam másokat arra buzdítani, hogy soha ne érezzék magukat annak, mert igenis értékesek. Milyen könnyű is ezt másokról megállapítani, de magammal milyen nehéz véglegesen elhitetni.
De erről szól a tanárság, hogy a gyerekek értékeit hangsúlyozzuk? Vagy másról? Sajnos azt tapasztaltam, eléggé másról szól, és másról is kell, hogy szóljon, mert különben megesznek reggelire.
Na de eltértem a tárgytól.
Most elkezdtem dolgozni ennél a gigacégnél, ami amúgy szerintem nagyon király cég, rengeteg szempontból. Igaz, nem azon a  pozíción vagyok jelenleg, amelyre eredetileg gondoltam, de majd átmehetek, ha gondolom.
Még mindig nem hiszem el sokszor, hogy vége az egyetemnek. Hogy fellélegezhetek. Hogy nem azon kell gondolkodnom, x könyvet kellene elolvasnom, és addig ne olvassak semmi mást.
A tréningen találkoztam egy nővel, és biztos vagyok abban, hogy biztosan sorsszerű ez az egész. Mert nekünk találkoznunk kellett. Nagyon hasonló dolgok vannak a múltunkban, és ő már nagyon előre jár a lelki folyamatokban, az élet szeretetében, és élvezetében, és abban, hogy önmaga legyen. És nagyon ráébresztett arra, mi is lenne a cél az életben.
Én az MA alatt valahogy elvesztettem az ezekre való törekvést.
De most érzem, visszatér minden. Csak nehezem tudom elhinni.
Apropó élet élvezete. Nem ezért vagyunk itt kéremszépen? Lehet a munkám nem az a 10/10-es most. De általa új kapuk nyílhatnak a munkán kívüli világban. Megtehetek majd dolgokat, amiket eddig még nem. Sokszor úgy érzem, az iskola elrabolt tőlem 18 évet. Mindig az volt az első, hogy tanuljak. És gimiben szenvedtem, egyetemen is sokszor. Azoknak volt igazuk, akik nem vették olyan komolyan a tanulást. Persze sokszor én sem vettem, mégis gátolt. Úgy érzem, eddig nem nagyon éltem, aztán már mindjárt 25 vagyok.
Na, többek között, ez a nem mindegy.

2017. január 12., csütörtök

Hogyan tovább?

Nem tudom, mi vezetett el eddig a pontig.
Valószínűleg az egész elmúlt félév, és sok minden más is benne van.

A hosszú gyakorlat nem volt a legjobb számomra. Említettem már talán, hogy logopédiai osztályokban is tanítottam, és ez nem volt a legkönnyebb. A fegyelmezéssel sok problémám akadt.
De nem ez volt a legnagyobb gond. Megtapasztaltam olyan tanári hozzáállásokat, amelyek egyáltalán nem példaértékűek. Végignéztem tanárok közötti viszályokat. Szó nélkül. Láttam, mennyire mindegy a legtöbb dolog a tanárok többségének. Kilátástalanságot éreztem, és vártam a végét.
Persze voltak jó pillanatok, király órák, de valahogy az ottani gyerekek nem nagyon voltak aktívak, vagy nyitottak az új dolgokra. Úgy érzem, csak magolásra vannak nevelve, és az önálló gondolkodós feladatoknál meglepődnek, megriadnak. Voltak jó pillanatok persze, de úgy éreztem, ez nem az, amire vágyom. Amire vágyom, az valahol az előző félévben ragadt, és beakadt egy nagy csalódás mögé. Hogy az akkori mentorom, akire felnéztem, akit nagyon szerettem, nem olyan, ahogy én azt elképzeltem. Hogy a másik mentorom nem várt vissza.

Mi még?
Hogy az egyetemen, és a tanároktól túl sok kritikát kaptam, kaptunk. Igaz, némelyik diáktól olyan elismerést kaptam, amelyre nem is számít az ember. És ez az, ami a legfontosabb. Csakhogy a tanári munka tele van másokkal. Más tanárokkal, felügyelőkkel, akik sárba akarják tiporni az ember önbizalmát. És az elvárások hatalmas stresszt és feszültséget tesznek egy kezdő tanár vállára. Amellett, hogy a most pályán lévő tanárok fele vagy szadista, vagy nemtörődöm... Biztos, hogy minket kell ennyire egzecíroztatni? Szerintem sem. Amíg olyan ember lehet mestertanár, mint a volt osztályfőnököm, addig valami nagyon nincs rendben a felülvizsgálási rendszerrel. És akkor én érezzem szarul magam, aki szívemet-lelkemet beleadnám?

Ettől eltekintve még mindig a legnagyobb álmom, hogy tanár legyek.
Csak nem most.
Egy lépés választ el, az pedig az államvizsga. Mindenképpen megcsinálom persze.

Frissítettem az önéletrajzom egy oldalon, mert gondoltam, majd azt letöltve elkezdek jelentkezgetni a jelenleg elérhető, 8. kerület szívében, és hasonló helyeken megtalálható iskolákba.

Másnap reggel csörgött a telefon...
Munkát ajánlottak.
Majd ma reggel már négy nem fogadottam volt.
Olyan munkákkal, amelyekkel lehet tervezni, anyagilag is.

Most ott tartok, hogy két állásinterjúra megyek holnap.

Felváltva érzek örömöt, a lehetséges jövőbeni anyagi biztonság miatt, és szomorúságot, hogy most még nem a tanári pályára lépek. Ami pedig az álmom.
Csak nem ilyen egyszerű az élet.
Normális munkát szeretnék, egy normális iskolában, ami nekem is tetszik.
Nem logopédiai, nem rossz helyen lévő iskolában.
Olyanban, ahol értékelik az új tanárok lelkesedését, ötleteit, és nem lehúzzák, hanem biztatják őket. Ahol úgy taníthatok, ahogy szeretnék, a diákokat gondolkodásra késztetve, megszerettetve a tárgyat.

Létezik, vagy fog létezni egyáltalán ilyen iskola...?

2016. november 10., csütörtök

A rövid gyakorlatról - egy csodálatos időszak, amit soha nem fogok elfelejteni

Sziasztok!

Mint ahogy azt már az előző posztomban említettem, jelenleg hosszú gyakorlatomat töltöm, azonban a tanárképzésben ezt megelőzi egy rövid gyakorlat is, mely kb. 6 hétig tart. Erről szeretnék most mesélni nektek.
Rövid gyakorlatom helyének egy számomra ismeretlen újpesti gimnáziumot jelöltem meg, csupán a közelsége miatt. Már elképzeltem, ahogy majd minden nap odasétálok egy tök szép fás sétányon, 10 perc alatt, hétkor elég lesz felkelnem, jaj de jó lesz nekem, minden csodálatos és rózsaszín unikornisos lesz. 
Majd amikor megkaptuk a dokumentumot, melyben megjelölték, kinek hol lesz a gyakorlati helye, megrökönyödtem. Egy sportsuli? Természetesen (mert miért ne) megijedtem, és el sem tudtam képzelni, mit keresek majd ott. Először próbáltam halogatni a mentoraim felhívását, de nem akartam kifutni az időből semmiképpen sem. 
Majd persze felhívtam őket, megnéztem őket facebookon, lenyomoztam az iskolát meg mindent, jó stalkerhez méltón. :D Természetesen ebből szinte semmilyen fontos információt nem tudtam meg, és Csík Ferenc személyét is csak a villamoson odafele googleztam ki. (Nem mintha egy olyan személy lett volna, akiről én elneveznék egy iskolát, de mindegy is.)
Megismerkedtem a mentoraimmal, a magyarostól először féltem, mert mindenkitől félek, aki felettem áll, és becsülöm, és nagy tudásúnak tartom. A németes mentorommal asszem semmilyen érzéseim nem voltak, mondjuk ez nem is nagyon változott. (Persze nyilván tök hálás vagyok neki, meg az összes mentoromnak, de van akivel nem alakul ki szorosabb kapcsolat, ami nem is baj.)
Megnéztem pár órát, és én el sem tudtam képzelni, hogy majd kiállok az elé a sok gyerek elé, és órát fogok tartani... Én? Órát tartani? 
Sokat beszélgettem a magyaros mentorommal, és kb. 2 nap után nagyon egymásra is találtunk. Nagyon-nagyon hasonlóan gondolkodunk a tanítás lényegéről, erről az egész szakmáról. Számára is a gyerekek lelki élete, fejlesztése, nevelése a legfontosabb. De ezt talán nem is lehet pár szóban összefoglalni. Nagyon tisztelem őt. Kiállt minden helyzetben a gyerekekért, és próbált ott is segíteni, ahol más észre sem vette a problémát. Minden irodalmi szövegen keresztül - ugyanúgy, mint én - a gyerekek lelki életére szeretett volna hatni, őket szociálisan, érzelmileg fejleszteni, beszélgetéssel a műről, stb. Nyilván értitek. 
Tehát kifogtam egy király mentort, akivel nagyon egyetértettünk ezekben a kérdésekben. 
Azonban tanításom pillanata sokkal előbb bekövetkezett, mint azt előre gondoltam volna. A mentorom bizonyos okok miatt rögtön utána héten betegszabadságot vett ki, és rám hagyta a két általa tanított osztályt. 
Közülük az egyik osztály, az 5.b egy tündér osztály volt, intelligens, lelkes, kedves gyerekekkel. A 6.a azonban egy hírhedt osztályként vonult be a köztudatba... Igazából első héten az volt a cél számomra, hogy legalább pár ember figyelmét megragadjam a 6.a-ból, illetve tudjak a kis lelkükre hatni mindkét osztályban. Ez szerintem sikerült is. 
Telt-múlt a gyakorlat, és nagyon aranyosak voltak, jól ment az irodalom és a nyelvtan. Egyszerűen az első ott töltött hetem után olyan életérzésem volt, mint még soha. Nagyon-nagyon boldog voltam, és egyben teljesen átszellemült. Az az első pár hét az egyik legjobb időszak volt az életemben. Ezt az érzést nem lehet leírni igazából, sem megfogalmazni. Hetekig tartó flow, segíteni akarás, sikerélmény, szeretet, boldogság. Hihetetlen érzés volt, és ezt az élményt örökre megőrzöm magamban. Bármennyire buktatókkal teli a tanári pálya, van, amiért megéri ez az egész. És mérhetetlenül hálás vagyok, hogy ezt az élményt megélhettem, és hogy egy ilyen inspiráló szakasszal kezdődött a pályám. És ennek a mostani gyakorlatnak az elején jöttem rá arra, hogy ez tényleg egy megismételhetetlen időszak volt számomra... A német tanításával azért voltak problémáim, az az a dolog, amibe még bele kell jönnöm... De azért az is egész jól sikerült. :) Komolyan nagy vágyam az, hogy visszakerülhessek abba az iskolába... Persze nem a legjobb, de nekem tökéletesen megfelelne.. És hozzám nagyon illik.

Ezzel a gyakorlattal kicsit ellentétben áll sajnos ez a mostani a hosszú gyakorlatom... de arról majd legközelebb :) 


2016. október 1., szombat

Hosszú gyakorlat - az első pár hét

Sziasztok.

Kicsit úgy érzem magam, mint egy búvár, aki pár hetes mocsárban merülés után végre feljön a felszínre, napot lát, és levegőt vesz. Az utolsó poszt óta nagyon sok minden történt, egyrészt a környezetemben is, másrészt viszont a lelkemben is. Sokszor tudja az ember, mit és hogyan kéne, meg mihez hogyan kellene hozzáállni, aztán amikor ott a pillanat, mégsem sikerül teljes egészében. Ilyenkor kell visszaolvasni az előző posztot. Nagyon szerettem volna már akkor is érzékeltetni, hogy ez nem könnyű dolog, és nekem sem mindig sikerül.

A hosszú gyakorlatom kezdetét viharos események előzték meg, és ez kicsit rá is nyomta a bélyegét az első pár hetemre. Előző gyakorlatom után hirtelen kellett váltanom, végül a párom segítségével az ő volt általános iskolájába mentem. Persze 100%-ig hiszek abban, hogy semmi nincs soha véletlenül, mégis a tanév kezdete előtt olyan leckéket kaptam emberi természetből, hogy csak kapkodtam a fejemet. Igazából ez az új blogom is ezen események után született meg, mert rögtön utánuk hirtelen volt egy ilyen elmélkedős felszállóág, de a feldolgozás az azért mindig egy hosszabb folyamat. 

Nagyon sajnálom, hogy az előzmények kicsit rányomták a bélyegüket a gyakorlatom kezdetére. Eleinte (mondjuk még most is) nagyon megviselt a napi 2.5-3 óra utazás, a koránkelés, és mivel sem a szakdolgozatom, sem a fejlesztési tervem nem volt elrendezve, sehol nem láttam ennek a félévnek a végét. 

Időközben szerencsére minden elrendeződött, megvan már a konzulensem, már csak a szakdogát kellene 1.5 hónap alatt megírni. :D A fejlesztési terv, és a gyakorlat is megy a maga útján, és ezen a héten végre már azt éreztem, hogy ott tudok lenni, JELEN vagyok a saját életemben, és ami még fontosabb, a saját óráimon. Igaz - bizonyára a bennem megjelenő állapotoknak köszönhetően - eléggé megbetegedtem, de mégis sikerült  kettészakítanom és ledobnom a magam köré vonódott stressz, szorongás és csalódottság-fátyolt. 

Igazából itt is a képbe jött az, amit a tanárságról írtam. Az ember kételkedik magában, főleg egy új helyen, és én pl. a maximumot várom el magamtól, tökéletes tanár akarok lenni, és nehezen fogadom el, hogy ez pályakezdőként nemigen megy még. Szóval a múlt heti első óráim folyamán még elég erősen dolgozott bennem a szorongás, főleg, hogy az egyiket csúnyán el is rontottam. 

Azonban, ahogy mondani szokták, a győztest az különbözteti meg a vesztestől, hogy nem adja fel, és tovább próbálkozik, és én is így tettem. Kb. kedd este-szerda volt az, amikor egyszercsak éreztem, hogy elhussan felőlem a szorongás, és végre újra képes vagyok racionálisan gondolkodni, mert hát égülis mi baj lehetne? Ezen a héten így már volt három olyan irodalomórám, amelyekre úgy érzem, büszke lehetek. A gyerekek figyeltek, érdeklődtek, és én is azt éreztem, ezért jöttem a pályára, hogy ilyen órákon adhassam át a tudást. Éreztem az igazi "flow"-élményt, és remélem, a gyerekek is érezték. Mondjuk volt jó pár sikerélményem, mióta itt vagyok. Igazából nekem a gyerekek véleménye a legfontosabb. :) 

Sokszor elfelejtem, hogy csomó mindent tudok már most is, és talán nem hiába tanultam ennyi ideig. 
Ezen a pályán nagyon fontos az, hogy az ember higgyen magában, és úgy álljon ki a gyerekek elé. Nálam sokszor ez a "fake it, till you make it"- felfogás érvényesül :) 

De most végre érzem magamban az erőt, főleg, hogy jövő héten többek között az egyik kedvenc versemet fogjuk venni. 

"Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek

Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié"

/Ady Endre/

2016. szeptember 5., hétfő

Ha beborul feletted az ég...

Sziasztok!

Nehezen kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe, pedig tudtam, hogy ez az, amit legközelebb elétek akarok tárni. Mint ahogy az első posztban utaltam rá, szeretnék motivációt is nyújtani, de ekkor még nem nagyon fejtettem ki bővebben, mire gondolok. Az utóbbi időben több olyan emberrel is beszélgettem, és próbáltam tanácsot adni nekik, akik hasonló helyzetben vannak/voltak, hasonló érzésekkel küzdenek, mint én évekkel ezelőtt, és úgy láttam, sokat jelentettek nekik a szavaim.

Pár éve egy barátság megszakadásának köszönhetően elkezdtem szétszedni magam, magamat hibáztattam, és képtelen voltam elfogadni a kialakult helyzetet. Nagyon nehéz út volt, amit bejártam saját magamban, egy sötét gödörben éreztem magam, amiből nincs kiút.

Aztán, segítséggel, de sikerült újra felépítenem magam, és az önbizalmamat. Közben persze nagyon sokat tanultam magamról, mondjuk az önmegismerés szerintem egy örökké tartó folyamat, amely nem mindig egyszerű. Igazából sosem szoktam érteni, amikor valaki más akar lenni, mint saját maga. Ilyenkor az a válaszom, én csak önmagam akarok lenni, de az sem mindig sikerül.

Így most azoknak szeretnék egy kis segítséget nyújtani, akik hasonló helyzetben vannak. Igaz, nekem hangsúlyozom, nem ment egyedül! Nem szégyen segítséget kérni, mindenki kerülhet olyan szituációba, amelyből egyedül nem tud kikeveredni.

Nem úgy írom ezeket a dolgokat itt, mintha én bármilyen guru vagy akármi lennék. Mindannyian fejlődünk, mindenki átmegy folyamatokon, utakon. Ezen én átmentem, a magam módján, ezáltal szeretném azt megosztani, ami nekem segített.

Talán fő céloknak fogalmaznám meg ezeket:

  •          Bocsáss meg!

Ez talán az egyik legnehezebb lépés. Nem úgy értem, hogy feltétlenül úgy bocsáss meg, hogy kebledre öleled, aki megbántott. Hanem önmagad miatt, magadban kell megbocsájtani annak, aki bánatot okozott. Csakis saját magad miatt, mert a harag az egyik legnehezebb érzés. Nem lehet úgy békét érezni, ha közben folyton előttünk van a harag. Persze nekem is van olyan ember, akinek nem tudok megbocsájtani, az ilyet próbálom csak simán elengedni.
Viszont ami a megbocsájtásban minden és mindenki előtt való: bocsáss meg önmagadnak! Ez az egyik legnehezebb dolog. Lehet, hogy a te hibád volt, ami történt, lehet, hogy nem. A hibákat be kell látni, viszont nem szabad őrlődni, és felemészteni saját magad. Mindenki számára saját maga kell, hogy a legfontosabb legyen. Magaddal kell élned még 50 évig, nem azzal, akivel összevesztél, vagy akit megbántottál. Meg kell, hogy bocsáss magadnak, és hidd el, hogy értékes vagy! „Egyedi vagy, ami csak te lehetsz!” ;) Magadnak te kell, hogy a legfontosabb legyél!

"Bocsáss meg mindent magadnak, hisz egyszer úgyis elévül!
Semmi rossz nem tart örökké, végül megszépül!" :)



  •         Engedd el!
Igazából nem kevésbé nehéz ez a dolog sem. Amikor csak egy dologra, konfliktusra vagy a problémára tudsz fókuszálni, beszűkül a világ. Ha idáig eljutottál az olvasásban, biztos ismerős, amikor nem tudsz másról beszélni. Bármilyen témát képes voltam ilyenkor átfordítani, hogy arról beszéljek, ami épp fájdalmat okoz. Persze ki kell jönnie, de idővel egyre könnyebb és könnyebb lesz elengedni. Szerintem az is egy jó megoldás, ha másra koncentrál az ember.



Számomra ezekben segítő dolgok voltak a következők:

  •          Sétálj!
Ezt nem magamtól találtam ki, pszichológus tanácsolta. Nagyon bevált. Kutatások is kimutatták a séta jótékony hatásait a lelki békére. Napi 30 percet sétáltam, rossz lelki állapotomból kifolyólag az elején képtelen voltam világosan gondolkodni, mindent elnyomtak a negatív gondolatok. A séta felénél viszont, mintha kitisztult volna a kép. Megláttam a szépséget a körülöttem lévő világban, meghallottam a madarak csicsergését, és a belülről feszítő problémák eltávolodtak, könnyebb lett a lelkem.

  •           Írj!
Írd ki magadból az érzéseidet, amikor ideges vagy, vagy nagyon rosszul vagy. Ezt semmiképp ne egy nyilvános platformon tedd, hanem valamilyen otthoni, eldugott füzetbe. Megkönnyebbülsz, megfogod a problémát. Amikor rosszul voltam, mindig ideges lettem minden miatt. Leírtam, és később visszaolvasva rájöttem, a negatív lelkiállapotom miatt a legnagyobb apróságokon húztam fel magam.

  •          Keresd és vedd észre az apró szép dolgokat körülötted!
Amikor teljesen eluralkodik a negativitás az életeden, iszonyatosan nehéz egy napig is jó kedvűnek maradni. Eleinte ne erőltesd. Viszont próbálj meg észrevenni pár szép dolgot, amik örömmel töltenek el. Ezt igazából össze is kapcsolnám a sétával, mert én közben annyira rádöbbentem arra, hogy a természet mindig körülöttünk van, milyen állandó, és milyen megnyugtató. Bármi, ami egy kis örömszikrát okoz a napodban, számít. Akár egy új körömlakk, akár egy kedves mondat, bármi.

  •          Hallgass motiváló, megnyugtató zenét!
Amikor az ember kivan, hajlamos arra, hogy dühös zenéket hallgasson. Bármilyen jogosnak is tűnik, bármilyen jól tud is esni, nem fog annyira jólesni, mint a megnyugtató, vagy motiváló zenék hallgatása. Sokkal hasznosabb ilyenkor meghallgatni egy zenét az elengedésről, vagy arról, milyen értékes vagy, mint a dühöt táplálni. Persze én is szoktam ilyet, mindenki szokott, de jobb, ha minél előbb eljön a pozitív zenék pillanat.
Számomra ilyen zene a Kowalsky, ezért is szeretem, mert sok nehéz pillanaton átsegített, az Új templom épül pedig ennek az időszaknak a reménysugara volt. Emellett a Deep forest zenéi is nagyon megnyugtatóak a számomra.



  •         Találj egy új hobbit, elfoglaltságot!
Nagyon jó, ha ez a hobbi kreatív. Számomra ilyen volt a körömlakkos blog vezetése, a körömlakkozás. Amíg másra koncentrálsz, létrehozol valamit, addig sem a problémán rágódsz, és pozitív energiákkal veszed körül magad.

  •          Ne add fel!
Lehet, hogy a sötét, negatív gondolatok teljesen eltemetnek, de a leges-legfontosabb, hogy soha ne add fel! Fordulj hozzád közel álló emberekhez, vagy akár pszichológushoz, ha nem tudsz magadtól kikeveredni belőle! Az a legrosszabb, ha azt hiszed, ez az időszak sosem ér majd véget. VÉGET FOG ÉRNI, ÉS JOBBAN LESZEL! Tudom, hogy nagyon kilátástalannak tűnik, és minden próbálja elhitetni veled, hogy ez az állapot sosem fog elmúlni! DE IGEN, EL FOG MÚLNI! És olyan boldog leszel, mint régen! : ) A legfontosabb dolog, hogy ezt elhidd, és higgy benne. Nagyon lassúnak fog tűnni a folyamat, míg meggyógyul a lelked. De meg fog. És tudom, most sovány vigasz, de utána erősebb leszel!


Remélem, ez a bejegyzés nem lett tudálékoskodó, vagy olyan „én megmondom a tutit”-érzésű. :D Mindenképpen szerettem volna megosztani a tapasztalataimat, hátha ezzel tudok segíteni valakinek. Remélem így lesz.

2016. szeptember 2., péntek

Az én laktózérzékeny sztorim

Sziasztok!

Ez a téma megint egy kicsit olyan, ami lehet nem érdekli az emberek 70-80%-át. Ugyanakkor amikor számomra kiderült, hogy laktózérzékeny vagyok, én azt elég nehezen éltem meg. Az ember ilyenkor (vagy lehet csak én, vagy csak a netfüggők :D) keresgél sorstársakat, blogokat, stb. Szeretné látni, mások hogyan birkóznak meg ezzel a dologgal, mit esznek, hogy tanultak meg ezzel együtt élni. Bennem az volt, nem lehet, hogy csak nekem rosszabb ez, mint kívülről gondolják… Úgyhogy amint túljutottam a kezdeti nehézségeken, szerettem volna írni erről. Hátha más is ilyen céllal keresgél a neten, vagy más sem tudja, mit (t)egyen. Üzenem innen, nem vagy(tok) egyedül! :) Én is nagyon megküzdöttem vele. Ezt a posztot is egy hosszabb sorozat, témakör bevezetőjének szánom. Mindenek előtt elmesélem, hogyan alakult ez az én életemben.

Szóval ez az én „laktózérzékeny” sztorim.

kép forrása: http://fodmapliving.com/lactose-free/


Aki egészségesen kajál, és háklis is erre, csukja be a szemét, vagy inkább nyomjon piros ikszet! :D

Kiskorom óta mindig is nagyon szerettem, sőt, IMÁDTAM a tejtermékeket. Kedvenc kajáim a túrós csusza, a sajtos-tejfölös tészta voltak, kedvenc italom a kakaó. Mindenhez kefirt ettem (ez sokak szerint rendkívül undorító volt, főleg amikor pl. olajos halhoz zabáltam :D), és mikor szomorú voltam még tizenéves koromban, napi egy liter kakaót is megittam. (thug life) Igazából gimiben volt már egyszer egy ilyen gyanú, hogy lehetséges egy enyhe laktózérzékenység, de azonnal helyből elutasítottam, mert nem is voltak komolyabb problémáim. Aztán elkerültem egyetemre, ahol az albérletben teljesen én intéztem már a kajálásokat. Mit eszik a tejtermékmániás? Pudingos kőrözöttet kefires kakaóval és joghurtos túrós csuszával. (nehogy komolyan vegyétek… de azért ezek a kaják simán elmennének a Liza, a rókatündérbe is… :D) Egy idő után kezdtem megfigyelni, hogy a napi második púpozott tányér sajtos-tejfölös tészta az egész éjszakámat „bearanyozza”. (Gondolok itt a wc-n ülésre és az elviselhetetlen hasi fájdalmakra) Úgyhogy onnantól csak egy tányér sajtos-tejfölös tésztát ettem egy napon maximum. :D

kép forrása: http://www.gasztrofarm.hu/sajtok_tejtermekek.html
Most nem csodálatos, és egyben fájdalmas ránézni erre a képre? Nyami.. mondanám én. De nemet mond a hasam. :/

Aztán az egyetem harmadik éve után, amikorra már megtanultam inni, elmentünk bulizni az akkori egyik legjobb barátnőmmel. (Jó ez az „akkori” szó, csak kár, hogy ilyen gyakori az életben.) Mentek a tejszínes koktélok pálesszel, én meg megismertem az összes WC-t a Petőfi sétányon. Ezzel eddig nem is lett volna gond, csakhogy amikor még egy hét után sem lettem jobban, akkor már eléggé éreztem, ahogy kezdtek gyülekezni a fejem felett a viharfelhők. A hetekből elég hamar hónapok lettek. Augusztusban voltam az 5. (és egyben eddigi utolsó) véradásomon, ahol világossá vált, hogy valami nagyon nem oké. Fél órát fektettek, mire az ekkor már legalább egy hónapja tartó rosszullét miatt képes voltam felállni. (Nem, nem volt jó ötlet a véradás, de egyáltalán nem vettem komolyan ezt a dolgot akkor még.) Ezek után már egyre világosabbá vált számomra, hogy valószínű laktózérzékenységgel küzdök. Persze tagadtam magamban, mert mégis mi a francot egyek?! Számomra elképzelhetetlen volt az élet a tej nélkül. Ősszel azonban már nagyon komoly rosszullétekkel küzdöttem, többet láttam a wc-t, mint a családomat. Ekkor megfogalmazódott bennem a laktózérzékenység vizsgálatának gondolata. Novemberben sikerült is eljutnom a tesztre, ami nagyon egyértelműen (asszem valami 20-as értéktől van laktózérzékenység, nekem volt ilyen 80, ha jól emlékszem) bebizonyította, hogy tényleg ez a probléma. Egyébként ha erre gyanakodtok, semmiképpen nem ajánlom a laktózérzékenység-tesztet, mivel tömény laktózt itatnak meg veletek, és ha tényleg fennáll az intolerancia, egy hétig legalább rosszul lesztek tőle. Inkább azt ajánlanám, tapasztaljátok ki magatoknak ezt a dolgot.

kép forrása: https://www.allergiakozpont.hu/laktoz-intolerancia

Innentől laktózmentes termékeken éltem, igen ám, de a legindokolatlanabb dolgoktól is rosszul voltam. Rosszul voltam bármilyen műkajától (nem tejes péksüti, meki, vagy bármi), rosszul voltam a laktózmentes (!) tejtől, a csípős dolgoktól, bármilyen szósztól, nem tudtam forró dolgokat sem enni (most sem tudok forró levest enni pl.). Így a családom unszolására további orvosokhoz jártam, akik nagyobbnál nagyobb baromságokkal hozakodtak elő. (Nem bízom az orvosokban. :D) A vége az lett a folyamatnak, és az ekkor már kb. fél éve tartó rosszulléteknek, hogy ne egyek akkor glutént sem. Meg volt egy gyomortükrözés is, és itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam, ne féljetek a gyomortükrözéstől, mert abszolút nem vészes. Persze nem a legjobb érzés, amikor ledugnak egy csövet a torkodon, de csak gondolj valami másra, és meglesz három percen belül. Az a pillanat fájdalmas, amikor átmegy a cső a gégéden, de az 2x1 másodperc. Ha nem vagy hányós, semmi gond nem lesz. Csak az emberek szeretik gázosnak beállítani az ilyesmit, hogy sajnálatra leljenek. Szóval felesleges ráparázni! :) (Mondjuk a doki azt mondta, ha így viselem, mehetnék minden nap, de ez már a dicsekvés része :D :D :D)

kép forrása: http://ezustfenyklinika.hu/services/gasztroenterologia/

Itt beparáztam, nehogy ebből a hosszú rosszullétből már valami nagyobb probléma legyen, úgyhogy innentől jött az, hogy egy hónapig virslit ettem, zőccséget, gyümölcsöt, olajos halat, sült csirkemellet, és vagy gluténmentes, vagy olyan vékony barna kenyeret, tudjátok, azt az 500 forintosat… :D Semmi kétes eredetű dolgot nem ettem, semmi tejterméket, csak szójatejet, laktózmentes termékeket sem kajáztam. Na és ezután lettem jobban. Közben másodjára is kiderült, hogy nem vagyok gluténérzékeny, de ez az étrend jót tett. Egészen eddig a pontig próbáltam kikerülni a dolgokat, tagadtam, depiztem, de itt jöttem rá, hogy nincs más megoldás.

Azóta többnyire jól vagyok. Persze néha elszalad a ló, de most már azért meg tudok enni NÉHA egy kis laktózos kaját, nagyon módjával. Viszont rám közel ugyanolyan hatással van a laktózmentes termék, mint a laktózos. Tehát valószínű a tejfehérjét/tejzsírt sem bírom, nem csak a tejcukrot. Ki kellett tapasztalni, mit ehetek és mit nem. Nagyon ritkán rontom csak el úgy, hogy igazán rosszul leszek. (pl. mekis forró almás pite)

Szóóóval a továbbiakban majd mindenképpen szeretnék mélyebben belemenni a témába, tippeket adni kezdő szenvedőknek, hogy éljék túl a dolgokat, hogy tapasztalják ki, stb. Illetve vicces lesz azt is megtárgyalni, a világ szemében milyen ez a dolog, és milyen a valóságban? Mert azért az nem úgy van, legalábbis nálam biztos nem, hogy jaj csak beveszek egy laktáztablettát, oszt jóvan.

Ha bármi kérdésetek van ezzel kapcsolatban, vagy együttérzésre vágytok, írjatok kommentet, és dumálhatunk erről! Nem mintha egyébként én mindentudó lennék a témával kapcsolatban, de sokszor jólesik egy sorstárssal őszintén beszélgetni :)

Ja és szeretnék mindenkinek ajánlani egy csodálatos dalt, ami végre rólunk, laktózérzékenyekről (is) szól! :D :D


2016. szeptember 1., csütörtök

Milyen is tanárrá válni? - I.

Te ott, aki tanári pályára készülsz. Ez a bejegyzés neked szól.

Tanárrá válni igenis egy lelki folyamat része. Ez nem megy egyik napról a másikra, nem olyan, hogy beülsz a pénztárba, és ha belejössz, pénztáros vagy, vagy beállsz a mozibüfébe, és onnantól büfés vagy. (no offense, mindkettő voltam, ezért emeltem ki ezeket… majd írok erről is, ha van kit érdekel). Ha nem korai zárás áll fenn, (tehát anyukád, apukád is tanár volt, és 5 éves korod óta tudod, hogy az akarsz lenni – a korai zárásról majd úgyis tanulsz az egyetemen… mindenesetre ebben az esetben azt ajánlom, azért gondold végig, kérdőjelezd meg, hogy végül tényleg a saját döntéseddé váljon ennek a szakmának a kiválasztása) tanárrá válni egy kétségekkel teli lelki út. Erre nem készít fel az egyetem, nem készít fel a gimi, a tanáraid, a családod, senki. (Amúgy a tanári pályára sem, de arról majd máskor…) És valószínűleg, aki nem épp ezen az úton jár, nem is fogja soha megérteni teljesen, hogy min mész keresztül. Én legyek tanár, aki gimiben végig rossz voltam? Én legyek tanár, aki ezt vagy azt nem tudom? Én legyek tanár, aki elrontottam egy névelőt? Biztos, hogy képes vagyok rá? Hogy öltözzek, hogy beszéljek, hogy viselkedjek? Furcsa, ha ezek a kérdések fel sem merülnek valakiben. De szerintem nem jellemző. Persze én is keresem a válaszokat, ugyanúgy, mint mindenki.

De öt év tanulás után még mindig úgy gondolom, a tanárság nem igazán tanulható. Kell hozzá valami, ami nem mérhető tudásban, vagy számokban. Valami, ami fontosabb, mint hogy hány könyvet olvastál el, hány adatot tudsz, vagy hányszor érezted magad inkompetensnek mások mellett. És ezt a valamit meg fogod érezni egy teremben, ahogy kiállsz a diákok elé. Az egész lényeddel állsz ki, TE magad vagy a tananyag, a te viselkedésed határozza meg sok kis ember életét. Mégis azt mondanám, ne játssz el olyat, aki nem te vagy. A diákok érzik, és rosszul viselik azt, ha valaki nem önazonos. Egész életedben pedig nem tudsz ragaszkodni egy szerephez. Jobb esetben.

Rengetegszer volt kisebbségi komplexusom olyan emberek mellett, akik összeszedettek, lényüknek nem része a káosz, akiknek mindig azonnal megvolt minden anyag, minden házi, tudták a helyüket, és képben voltak. De vajon, akiknek ez az egész ilyen egyértelmű, elgondolkodnak-e ennek jelentőségén? Elgondolkodnak-e azon, valóban ezt akarják-e? Vagy azon, milyen fontos ez a feladat, és azon, milyen szép ez a hivatás?

Én gondolkodom, tanulok. Hibázom, elrontok dolgokat. De próbálom megismerni magam, próbálok fejlődni lélekben is. Ami elengedhetetlen szerintem ehhez a pályához. Mint ahogy az is, hogy merjünk hibázni, és merjük belátni a hibáinkat.

Azért írtam meg ezt a bejegyzést, hogy akik hasonló problémákkal küzdenek, érezzék, nincsenek egyedül. Hogy más is van itt. Másnak is nehéz kialakítani a tanár-identitást. Mindenkiben vannak kérdések, és a legtöbb válasz nélkül.

Egészen addig, amíg ott nem állnak a teremben. Mert akkor meg kell találni a válaszokat. Vagy így, vagy úgy.

"Mert miért ne lehetnénk emberek az órán? Miért is kéne szerepet játszanunk? A gyerekek okosabbak annál, mintsem meg lehetne vezetni őket ezzel. És ha erre rájönnek, akkor ki is kezdik ezt a dolgot. Mert nem értik. És bevallom, én sem értem. Mert nem lehet folyton szerepet játszani.
Igenis vállalni kell azt, hogy én is tévedhetek, hibázhatok. Nekem is lehet rossz kedvem, és nálam is van olyan, amikor "ez a nap nem az a nap". Ettől rosszabb tanár lennék? Kétlem. Nehéz úgy őszinteséget nevelni és elvárni, ha mi magunk nem vagyunk őszinték. Lehet vállalni az érzéseinket, a hangulatunkat, az emberi reakcióinkat. Persze nem mindig és mindenben. De azért erre törekedni kell, és akkor az adott őszinteséget, emberséget vissza fogjuk kapni." 
Jocó bácsi/Balatoni József